> koncertmenü <

intró

zenészek

történetünk

életünk képekben

zene

cikkek rólunk

kedvenc dalaink

bluesológia

folk blues képeskönyv

 

 

 

 

Bluesológia

 

 

 

Különböző, többé vagy kevésbé híres dalok szövegeivel kapcsolatban felmerülő problémákról – mondhatjuk: FAQ… (Ongjerth Dávid tollából)

 

 

Mi volt a "Midnight Special"?

Maga a szám régi börtöndal, legismertebb változata a Leadbelly-féle feldolgozás, de játszotta Jesse Fuller és nyilván számos más előadó is. A dal megértésében problémát okozhat a refrén, ami a Leadbelly-féle változat szerint így szól:

"Let the Midnight Special shine her light on me, Let the Midnight Special Shine her ever-loving light on me."

A "Special" kifejezés amerikai vonatok nevében szokott szerepelni (pl. Atlanta Special), gyanítható, hogy itt is valami hasonlóról van szó. Hogy a "Midnight Special" mit is jelent, azt Paul Oliver, a kiváló angol folklorista könyvéből (Songsters and Saints, Cambridge University Press, 1984, 247-248.) sikerült kiderítenem. Oliver könyve szerint széles körben elterjedt volt az a hiedelem, mely szerint egyes déli börtönökben a hét során kiemelkedően jól dolgozó rabok vasárnap engedélyt kaptak arra, hogy prostituáltakat fogadjanak. A fáma szerint a kurvák szombat éjfélkor Memphisben szálltak fel egy külön nekik szánt vonatra, ami elvitte őket a börtönbe. Ennek a vonatnak volt a neve "Midnight (Éjfél) Special", és ezért vágytak annyira a dalt éneklő elítéltek a fényében való sütkérezésre.

Hogy került Chicago Kaliforniába?

"Oh, - baby, don’t you want to go?
Oh, - baby, don’t you want t go?
Back to the land of California - to my sweet home Chicago,"

énekli a folk-blues történetének legnagyobb hatású előadója, Robert Johnson, egyik leghíresebb dalában, a Sweet Home Chicago-ban. A refrén utolsó sora földrajzi képtelenség, sokan nem értjük, hogy mi köze lehet Chicago-nak Kalifornia államhoz. A rejtély megoldására a Scott Ainslie-féle Robert Johnson kritikai szövegkiadás egy jegyzetében bukkantam rá. E szerint a 19. század közepén, az aranyláz idején Kalifornia - ahol a hiedelem szerint az arany az utcán hevert, csak fel kellett szedni - a gyors meggazdagodás jelképévé vált, a "land of California" kifejezéssel pedig egyes vidékeken a hasonló lehetőségekkel kecsegtető helyekre utaltak. A harmincas években Kalifornia semmi különöset nem nyújthatott egy déli fekete zenésznek - Chicago annál többet. Ekkor indult be az északi nagyváros iparosodása, rengeteg új munkásra volt szükség, a déli feketék özönlöttek északra, ahol (a délhez viszonyítva) tisztességesebben álltak hozzájuk és (szintén csak a délhez viszonyítva) jó fizetés várt rájuk. Az ide érkező zenészek - amellett, hogy munkát vállalhattak egy gyárban - szolgáltatták a zenét az itteni néger ipari proletárok szombat esti tivornyáihoz, ami egyfajta társadalmi elismertséget és plusz pénzt jelentett, innen Johnson Chicago iránti lelkesedése.

 

 

Ki volt valójában Stack O’Lee?

Az egyik leghíresebb fekete amerikai ballada hősének neve rengeteg változatban létezik: Stagger Lee, Stag-O-Lee, Stagolee... A róla szóló történetből annyi derül ki, hogy ő volt a leggonoszabb ember, akit  a föld valaha is a hátán hordott. A balladának számtalan változatát felvették, közülük a legismertebb talán a  Mississippi John Hurt-féle verzió. A dal minden változatában febukkan Billy Lyions alakja, akit Stack O’Lee minden könyörgés ellenére meg szokott ölni, gyakran azért, mert Billy elvette a kalapját. Paul Oliver 1984-ben megjelent könyve, a Songsters and Saints (Cambridge University Press, 1984, 238.) szerint az eredeti Stacker Lee a gőzhajóvállalat-tulajdonos Jim Lee (a hasonló nevű híres gőzös névadója) fia volt. Stacker Lee a szövetségi sereg lovasságában szolgált, sok fiatal néger nőnek lett tőle gyereke, egyikük - egy sokszoros gyilkos - neve Stack Lee volt.

A fenti elképzelésnél is valószínűbb az a teória, ami egy 1895-ben a St. Louis Globe című lapban megjelent cikken alapszik. A cikk magyarra fordítva így szól:

"Tegnap este tíz óra körül Bill Curtisnek a 11. és a Morgan utca sarkán álló kocsmájában Lee Sheldon szekérhajtó hasbalőtte a huszonöt éves William Lyons gátépítőt.  Lyons és Sheldon barátok voltak, együtt beszélgettek. Úgy tűnik, mindketten ittak, és emelkedett hangulatba kerültek. A beszélgetés a politikára terelődött, vita kezdődött, aminek lezárásaként Lyons lekapta Sheldon fejéről a kalapot. Az utóbbi méltatlankodva követelte azt vissza. Lyons visszautasította, mire Sheldon előhúzta revolverét és hasba lőtte. Mikor áldozata a padlóra esett, Sheldon kivette kalapját a sebesült kezéből, és nyugodtan elsétált. Később letartóztatták és börtönbe zárták. Lyonst a gyógyszertárba vitték, ahol sebeit súlyosnak nyilvánították. Lee Sheldon "Stag" (magyarul "bika" Lee-ként is ismert."

Ennyi a cikk. Lyons belehalt sérüléseibe. Lehetséges, hogy az Oliver-féle történet is hozzájárult Stack O’Lee legendájának elterjedéséhez, az azonban biztos, hogy a történet gyökere a William Sheldon és William Lyons közötti incidensre vezethető vissza: ezt támogatja Lyons családneve, a kalap motívuma és Stag Lee beceneve is. Aki többet szeretne megtudni Stack O’Lee balladájáról, az látogasson el a http://blueslyrics.tripod.com/blueslanguage.htm#levee címre, ahol az újságcikket találtam. Az itt található kiváló névtelen tanulmány a Harry’s Blues Lyrics Online-hoz kapcsolódik, és a Stack O’Lee-ballada további sorsáról számol be.

 

Az alábbi cikket Dávid egy jelenleg pályázás alatt álló zenei magazin próbaszámába írta, remélhetőleg egyszer papíron is olvashatjuk és aztán havonta a folytatást. (S.M.)

 

Blues. Mi ez? Gyökerek

 

Szeretettel üdvözlök mindenkit.

A bluesról szóló cikk- és riportsorozatot a legcélszerűbb azzal lenne kezdeni, hogy tisztázzuk, miről is van szó. Lenne. Ilyen irányú kutakodása során a lelkes érdeklődő ugyanis nagyon hamar azzal szembesül, hogy ahányféle forrással találkozik, annyiféle módon határozzák meg ezt a már sokszor lejártnak tekintett, de valahonnan mindig újból felbukkanó műfajt.

Ha az ember zenetörténeti lexikont üt fel, menthetetlenül találkozik a tizenkét ütemmel, a háromsoros strófával, az Afrikából örökölt felhívás-válasz szerkezettel, a melankolikus hangulattal meg a Jazz-el való kapcsolattal. A fenti megállapítások sok jót is tartalmaznak, de esetenként nem igazak (a forma különböző variánsainak száma hatalmas, és már az is közhelyszámba megy, hogy nem minden blues szomorú), ilyen formában tehát nem fogadhatók el definitív jellemzőként.

Mit mondanak maguk a zenészek? Volt olyan fekete muzsikus, aki azt állította, hogy blues csak egy van, mégpedig a tizenkét ütemes, lassú; de a zene megteremtőinek nagy többsége korántsem volt ennyire szigorú: a műfaj divatjának tetőpontja idejében még azt a dalt is „blues” címkével ellátva adták el, ami inkább ragtime volt, vagy valami más. Ha a század eleje táján született zenészekkel a hatvanas években készült riportokat nézzük, hallgatjuk, vagy olvassuk, újból és újból ugyanazok a közhellyé kopott megállapítások kerülnek elő: a blues életérzés, nincs munka, elment a csajom, én is elmennék, de nincs pénzem, stb.… The blues is a good man feeling bad. The blues is a woman on a poor man’s mind. Szép, szép, csak kicsit homályos. (A műfaj ilyen érzelmi alapokon nyugvó meghatározásának legkülönösebb kísérletével a 90-es években találkoztam egy blues fesztiválon: az egyik kereskedelmi csatorna akkoriban divatos riportere a tévé nyilvánossága előtt azt kérdezte tőlem, hogy a blues életérzés-e, úgy, mint a Coca-Cola. Ugye, sejtjük, ki volt a szponzor? Nem rossz.)

Van, aki számára a blues a hármas Zeppelin album Since I’ve Been Loving You-ját jelenti; van, aki az Adyval egy évben született Henry Thomas pánsípos-gitáros felvételeit tartja annak. Hasonlítanak ezek egymásra? Egy kicsit sem. Kinek van akkor igaza? „Tudod mit, neked is,” mondja a viccbeli csodarabbi. Úgy látszik, sosem fogjuk normálisan meghatározni, mi a blues. Lehet, hogy ez nem is olyan fontos (még jó, hogy ezt a pár bekezdést teleírtam).

A következő cikkekben én elsősorban a blues korai szakaszára, a huszadik század 20-as, 30-as éveire fogok összpontosítani. Miért? Azért, mert én erről a korszakról tudok valamennyit; meg azért is, mert a többiek erről a korszakról nem tudnak.

A blues ekkoriban még népzene, az amerikai feketék világi zenéje. Parasztok és csavargók muzsikája. Elődei között, tényleg ott van a spirituálé és a munkadal (pont, ahogy a lexikonok mondják), ezek őrizték meg azt a sokat emlegetett afrikai felhívás-válasz szerkezetet. Ott van azonban az úgynevezett „field holler” is. (Hogyan lehetne ezt lefordítani? „Mezei kurjantás”? Ez így nagyon rurálisan hangzik, de csak az azért, mert az eredetije is az.)

Ez utóbbi műfaj a rabszolgaság eltörlése után jött létre. A feketék, ekkor már gyakran egyedül dolgoztak a földön, a csoportos és ritmikus munkadalt az ilyen néhány mondatnyi, rövid, ritmus és struktúra nélküli, gyakran szándékosan hamis hangokat felhasználó, improvizatív dal kezdte fölváltani. A holler témája bármi lehet, egy-egy ilyen dal gyakran jellemző az adott előadó személyére. A földek bérlői mérföldes távolságból is képesek voltak megállapítani, hogy épp melyik szomszédjukra jött rá az énekelhetnék, és az illető a bánatnak melyik fajtájától szenved pillanatnyilag. A fölvevő készülékek tömegessé válása előtt a kutatók megpróbálták valahogy papíron rögzíteni ezeket a kurjantásokat, de leírhatatlannak bizonyultak. (Lehet, hogy ezek után nehéz elképzelni, de sokszor gyönyörű, csodálatosan díszített, érzelmekben nagyon gazdag dalokról van szó.) Az ilyen kurjantások dallamvilága, ornamentikája meghatározó jelentőségű a blues sajátságainak szempontjából.

Rokonságot mutat a blues a fekete népballadákkal, de a másik tizenkilencedik században elterjedt műfajjal, a ragtime-mal is. Ez utóbbi hatás elsősorban keleten, Georgia, Virginia és Carolina államok (ezt a területet „Piedmont”-nak nevezik) zenéjén érezhető. Az itteni muzsika dallamosabb, harmóniákban gazdagabb és lágyabb, mint a Mississippi- vagy Texasbeli. E zene dallam- és harmóniavilágából kevés került át a későbbi korok bluesába, mert a műfaj elektromos változatának leghíresebb Chicagóbeli megalkotói (Big Bill Broonzy, Sonny Boy Williamson, Muddy Waters, Howlin’ Wolf…) Mississippiből származtak, és az ottani szikárabb, keményebb zenét használták fel az újhoz.

A műfaji határok elmosódnak, ami újabb ok arra, hogy óvatosan bánjunk a blues definiálásával. Zárom soraim, akit érdekel a dolog, első körben a Rottenbiller utcai Szabó Ervin könyvtárban keresgéljen, és kitartóan bújja a különböző lemezboltokat Leadbelly, Sonny Terry vagy Charlie Patton felvételeit kutatva, a legelszántabbak az internetes rendeléssel is megpróbálkozhatnak.

 

 

Δ

fel